Phyllis Bentley: Ave Caesar!

Az eső eleinte tréfadolognak látszott, de hamarosan kimutatta az erejét s a végén kellemetlen veszedelem lett belőle.
Eleinte mulatságot látott benne a vékonydongájú, halványképű fiatalember, hogy alkonyatkor egyedül kapaszkodik fel a hegy hágóján, a rosszillatú parasztember sarkában, mialatt a mennyek dübörögnek, a villámok cikkáznak s nehéz esőcseppek csapkodják az ember arcát. Kaland ez, jól sikerült csíny; más, mint a cirkuszi játékok, a katonai gyakorlatok, ebben a valóság íze van. Milyen mulatságos elgondolni, hogy az embert nemhogy nem várja jó meleg fürdő és vendégszerető házigazda, hanem ellenkezőleg, s az igazat nem szépítve, díj van kitűzve az ember fejére, s nyomában egy sereg gazfickó, akiknek egytől-egyig a foga fáj a vérdíjra. (Furcsa, hogy a honfitársak milyen gyorsan válnak gazfickókká, ha a politikai felfogásuk eltér a mienktől!). A tájkép is kellemes változatosságot nyujtott az únt városi uccák után; a girbe-görbe, összefonódott tölgyfák fala hatalmas szürke sziklákkal váltakozott, amelyeknek fantasztikus körvonalai fölött zúgó hegyipatakok tajtékzottak; a háttérben égbenyúló csipkés hegycsúcsok, köröskörül zöld giz-gaz és hegyes fehér kövek szétterülő szőnyege, – ismeretlen, meglepő tájkép. Vagy talán éppen azért meglepő, mert ismeretlen – tünődött a fiatalember, és nevetgélt magában. Igen, eleinte volt valami a levegőben, a tájban, az esőben, az egész helyzetben, ami meggyorsította az ütőér lüktetését, valami, ami az életet általában érdekesnek, kellemesnek mutatta. Az eső azonban egyre jobban nekieredt; lecsurgott a fiatalember nyakán, átáztatta vékony városi cipőit, behatolt csontos válláig; a fiatalember tüsszentett és aggódva köszörülte a torkát. Katonák véres kezében meghalni: olyan sors ez, amit illő méltósággal lehet viselni. De esőtől, lázbetegségben elpusztulni: ez már aztán tiszta nevetség lenne.