Herbert George Wells: Egy jámbor lélek története. Kipps

Más rendes fiúnak apja van meg anyja és Kipps csak a férfikor küszöbén értette meg, hogy ő miért nevelkedett nagybátyja és nagynénje házában?
Legrégibb, halvány emlékei között szerepelt valami más hely is, egy sötét szoba, egy fehérre meszelt falra nyíló ablak, néhány eltűnt, elfelejtett ember, köztük egy nagyon szelíd, nagyon jó, nagyon drága valaki - az édesanyja. Arcvonásait alig tudta az emlékezetébe idézni, de tisztán látta maga előtt a fehér ruháját, a virágos mintát, rajta a széles övet, hátul csokorba kötve.
Vele kapcsolatban, maga sem tudta hogyan, szomorú jelenetek egész sora elevenedett meg, sírás, sírás és újra sírás, amiben neki is részt kellett vennie. Egy hangos-beszédű, magas, félelmetes embernek nagy szerepe volt ezekben a jelenetekben és azután - vagy talán azelőtt - vonaton ültek mindhárman és bámultak az ablakon át a visszafelé robogó tájra, végtelen hosszú órákon keresztül.
Bár nem mondta meg neki senki, Kipps mégis tudta, hogy az a bánatosan sóvárgó kis arc, amely az ebédlőpamlag párkányára állított, aranyos plüs-rámába foglalt, avult, kopott, régimódi fotográfiáról néz le rá, az édesanyja arca. De ez a fénykép nem tudott belevilágítani emlékinek halaványan derengő sötétségébe...