C. N. Williamson: Hercules vendégei

A késő délutánban hosszú, egyenes, karcsú árnyak borultak a kerti útra – árnyai a bükkfáknak, melyek meg nem szakadó vonalban, mint valami fal sorakoztak egymásmellé a zárda téglafalán belül; a magasbanyúló öreg fák egyidősek voltak a zárdával, melynek kövei ugyanazokban a lágy piros és barna színekben pompáztak, mint az ezüstös fák ritkás őszi lombjai.
A novíciák ruhájában egy magastermetű lány sétált az úton, lassan lépkedve át a napfény és árnyék csíkjait, melyek egyforma aranyvörös és fekete közöket alkottak az út kavicsán...
… Apja hozta ide vonaton messziről. Valami borzasztó dolog történhetett s azóta apja nem szerette őt. Nem tudta elképzelni, hogy mi lehetett a titok, mert ő maga, legjobb tudomása szerint sohasem követett el rosszat; de pár nappal az elutazás előtt a kedves, kövér, öreg dajkája bevitte őt apja szobájába. Ő Grant Mary, közelebb lépett apjához s csókot várt tőle, mert apja mindig jó volt hozzá. Nem ismerte apját nagyon, de mégis jobban, mint gyönyörű fiatal anyját, akit ritkán látott. De csók helyett apja haraggal, majdnem irtózattal nézett rája...

Néhány lapon fekete tintafolt - a szövegtest mindenhol ép.