Nagy Ákos: A kor halad, a vér marad. A vércsoportok jelentősége a magyar őstörténet kutatásában

A vérségi összetartozás - ha nem élnek vissza vele s nem emelik a kizárólagsság szintjére - érték. Ezt senki sem tagadhatja, aki saját, vér szerinti családjában szeretetet kapott, s aki családtagjai iránt úgy érez felelősséget, mint rábízottjai iránt. Az elmúlt évtizedek oktatáspolitikája a magyarság újabb nemzedékei előtt kétségesnek állította be, hogy egyáltalán létezik közös származási gyökerekkel rendelkező magyar nép. Még ma is annak kell védekeznie a tudományos életben, aki cáfolja ezt. Nem hangozhat eléggé a humánbiológia, genetika, antropológia, populáció-biológia szava. Nyilván azért sem, mert másként hamarább válna köznevetséggé a finnugrista nyelvtörténetből levezetett "magyar őstörténet"...Nagy Ákos (1913) Ausztráliában élő kutató vércsoport-antropológiai munkája éppen ezért fontos. A szerológus-gyógyszerész doktor körülbelül egymillió vércsoportadat birtokába jutott; nemcsak gyűjtötte és rendszerezte az egész emberi világ, a történelmi és a mostani Magyarország idevágó táblázatait, hanem maga is rengeteg vércsoportvizsgálatot végzett el. Az egyes népességekre jellemző vércsoport-gyakoriságokat összehasonlító kutatómunkája a háború előtt kezdődött: a M. Kir. Pázmány Péter Tudományegyetem Közegészségtani Intézetében résztvevője volt a Darányi Gyula professzor által vezetett nagyszabású vércsoport-meghatározási felméréseknek. Mozaikszerű tanulmányában - melybe beleillesztette többek között Hideo Matsumoto immunglobulin-génjelzőkkel kapcsolatos eredményeit, Jery Wozczyk haptoglobinra vonatkozó, ugyancsak szenzációs vizsgálódásait - megállapítja kárpát-medencei népünk egészének egységes és sajátos képet mutató vércsoport-örökségét, felvázolja etnikai ősmúltunk egy lehetséges változatát. Hipotézise szerint a mai magyarság a Kárpát-medence őslakóinak vérét és a velük összeolvadt Árpád honfoglalóinak vérét egyaránt csörgedezteti.

Néhány helyen tollal aláhúzva.