Kilenc költő: András Sándor, Bán Györgyi, Bikich Gábor, Csokits János, Kibédi Varga Áron, Makkai Ádám, Máté Imre, Nyíri Éva, Tóth Z. László versei

Ez a könyv kilenc költő százhatvankilenc versét foglalja egy kötetbe. Korunk a kilenc költőt két kontinensre és öt országba szórta szét: a legközelebbi szomszéd Oxfordban él, a legtávolabbi a Hawai-szigeteken. „Valahogy hihetetlen ez a távolságon-át-való-magyarok-nemzeti-irodalma” – írta ez Honoluluból. S lehetséges-e az, ami hihetetlen?
A legszigetibb és legmagánakvalóbb irodalom, a francia, bizonyítja, hogy igen: a vallásüldözések elhajtottjai idegenben új francia stílust, style refugié-t teremtettek. Az utolsó előtti századforduló francia emigrációjáról az irodalomtörténész feljegyezhette később, hogy tágította a franciák látóhatárát, új tapasztalatokkal gazdagította az érzésvilágot. Azt a hivatalos konformizmust, amely a forradalom és Napóleon korában csaknem megbénította és meddővé tette az irodalmat, az autonómia és szellemi szabadság eszméivel ellensúlyozta.
Nem jelentkezik-e hasonló szerepvállalás ezeken az oldalakon, ott, ahol a költő személyiségéért lesz remete forradalmár, önmagát mondja ki „autonóm köztársaságnak” vagy „a társadalom véres és mocskos játékait” emlegeti, illetve azon indul fel, hogy
„szeretné a közösség, hogy az egyént leüssék”. Ezeket a költőket az sodorja egy táborba, amiben mindenkitől, egymástól is különbözni akarnak, az, hogy mindegyik egyedül a maga törvényét ismeri el.