Genthon István: Budapest multja és művészete

Igaza van Budapest történetírójának, Salamon Ferencnek, mikor azt írja, hogy „alig van város Európában, mely annyiszor és oly nagy mérvben elpusztult volna s következőleg annyiszor kellett volna alapjából újra építeni, mint némely magyarországi várost s köztük Budapestet." Az idegen, aki a vonatban még gulyásról és paprikáról, fokosról és csikósról regélő homályos emlékeit idézgette, a szálloda felé rohanó autóban ülve megnyugvással látja, hogy modern nagy városba jutott, mely nagyjában az utóbbi hatvan év alatt épült. Ha nem lennének Baedekerek és egyéb utikalauzok a világon, ha nem bukkanna helyi eredetű régiségekre a múzeumokban, talán rá sem jönne arra, hogy e városnak többszáz éves múltja van, hogy Budapest, ez a látszólag új metropolis, egyidős az öreg Béccsel és csaknem oly nagy múltra tekinthet vissza, mint a milleniumokat ünneplő, hangulatos bájú és ősi német kisvárosok.
A Duna habjai fölött meredező Gellérthegy népek és népfajok végtelen áradatát látta maga előtt elvonulni, többet és tarkábbat mint az egyptomi szfinx, melyet Napoleon pátosza szólítgatott, hogy az idő múlásáról tanúságot tegyen. Déli lejtőin kelták ütöttek tanyát, késői, évezredekkel ifjabb utódai azoknak a történelem előtti törzseknek, kiknek edényeiből a Duna gyakran vet partra apróbb cserepeket.