Tabán. Egy eltűnt városrész

1921-ben, tízéves koromban települtünk át a hajdani Hont megyéből Budapestre. Szüleim kitűnő stílusérzékkel előbb Budán (ott is a Tabánban), a nótabeli Csap utcában vettek ki lakást.
Ódon hangulatú, álmatag faluvárosban találtam magamat. Egy ugrásnyira tőlünk, az Avar és Csörsz utcák végében sötétlett a régi tabáni temető. Vad romantikájú ősparkja felnyomult egészen a Farkasrétig, ahol a „48-as Honvédhez” címzett vendéglő állt.
Középiskolába az Attila körútra, majd a Fehérsas térre jártam. Útközben külön látványosság volt „Gusztl” (Auguszta főhercegnő), amint egy lovász kíséretében lezötyögve a várból, körbeügetett a kopár Vérmezőn, ahol a fővilág pólósai száguldoztak, vagy Freystädtler pasa fezben, magahajtotta gumirádlisán. 1927-ben felvettek az Iparművészeti Iskola grafikai szakára. Ekkor Pestre költöztünk.
Rövid néhány év múlva, Jókaitól Krúdy Gyuláig serdülvén, vissza-visszatértem a vén Tabánba, ügyeletes ideálommal andalogni a régi temető omlatag kriptái között és Szindbád nyomán végigkóstolni a Mélypince, Aranyliba vagy Albecker borait.
Az 1930-as években megkondult a lélekharang Tabánunk felett. Festők, fotósok siettek megörökíteni az elítéltet. Magam is buzgón jártam a jól ismert utcácskákat, ahol már dolgozott a csákány. Kísérteties volt. Aztán örökre eltűnt a Tabán és vele a romantika.
Munkáim, vázlataim sokáig mélyhűtve pihentek. A következő évek változásai nem kedveztek e műfajnak. Most viszont, a szomorkás évforduló közeledtével újra elővettem régi félkész munkáimat, hogy befejezzem őket.
Ugyanakkor meg kell mondanom: képeim előadásmódját annak idején eleve meghatározta a helyszín és időpont, így a mai kortárs művészet hangvételébe csak valami utólagos, kétlaki, stílus-bukfenccel lennének beilleszthetők. Úgy gondolom tehát, hogy emlék-konzerveimet „pseudo-naturális” címkével ellátva mutatom be.
Mivel az sem közömbös, ki-mikor-hol kortárs, kérem, fogadjanak el ama kor társának, megértéssel.
Budapest, 1933 – 1983. Zórád Ernő