Dusza András: A birodalom végnapjai. Így láttam Horváth Edét

Van ​a gyárudvaron egy hatalmas monstrum: egy óriási betonkocka. Talán az egyetlen építmény, melyben nem jártam. Egy betonerőd, egy bunker, azaz légvédelmi óvóhely háborús légitámadás, bombázás esetére. Oldalán a régi Rába-címer. A bunkert mára már semmire nem használják, körülnőtte a gaz, réseiben csemetévé sarjadtak a szélhordta magokból kikelt fácskák. Először akkor láttam, amikor – tán hét-nyolcévesen – egy gyöngyvirág- és orgonaillatú május elsején apám kezét fogva gyülekeztünk a gyárudvaron a felvonuláshoz. De akkor még nem törődtem vele, büszkén tartottam magasba a krepp papírszalagokkal ékesített, vidám kis májusfát.
Bizarr látvány.
Akár az angkhori romok a dzsungelben: egy letűnt birodalom időtálló mementója. Nem tudok szabadulni a gondolattól: ez az elhagyott betonbunker a letűnt birodalom jelképe. Valaha úgy gondolták, szükség lesz rá – szerencsére nem került használatba –, s volt rá bőven pénz, hát megépítették. Ez is, mint minden építmény a birodalomban óriási, monumentális, mindenképpen nagyobb, mint másoké. Hogy mindenki lássa, tudja: ez a Rába, ilyent csak ő tud építeni…

Dedikált példány.