Csathó Kálmán: Asszony a bakon

A hosszú szobasor sötétségét nem enyhítette csak egyetlen szál faggyúgyertya az ebédlőasztal sarkán, egy összecsepegtetett bádoggyertyatartóban, ami inkább illett volna pincegádorba, mint ilyen gazdag és előkelő lakásba, amely akkora volt, hogy az utolsó szobából már csak olyannak látszott ez a gyertyaláng a kitárt ajtókon keresztül, mint a pásztortűz a pusztai éjszakában. Különben csak az utcán lobogó pár gázlámpa felverődő világa derengett be a lakásba, amelyben a csend semmivel sem volt kisebb a homálynál: nem enyhítette más, csak az órák ketyegése, meg azok a tompa hangok, amelyek az utcáról szűrődtek be a jólzáródó, nehézfüggönyös ablakokon keresztül.
De mégis! Az utolsó szoba egyik sötét sarkából egyenletes, halk motoszkálás hallatszott, zizegésszerű apró zaj, amely azonban egyszerre félbeszakadt s az ablakon át a falra vetődő halovány fénykévében egy fölfelé nyúló kéz vált láthatóvá, amint tapogatva keresett valamit a falon, az ütőóra alatt, majd tompa kettyenés hallatszott, a kéz újra eltűnt s az óra ütni kezdett. Nyilvánvaló, hogy az a valaki meghúzta a zsinórját. Egy... kettő... a negyed... majd újra egy... kettő... három... négy... hét... kilenc...: ime féltíz elmúlt!

Csathó Kálmán aláírásával a címlapon.