Szűcs Édua: Édua. Karikatúrák 3.

en címeket adnék én Édua legújabb gyűjteményének? Szelíd kajánságok? Hétköznapi groteszkek? Görbeségünk tükrei? Látható, hogy a verbális benyomás valami azonos körül téblábol, a karikatúra művészetének ilyen nagyon általános ismérve, a műfajban általában a jellegzetes körül, és ezen belül (vagy kívül) arról dadog, hogy miért Édua, miért lehet azonnal megismerni a grafikát (foglalkozást jelölő főnév nőnemben, a francia törvény szerint!), most már nem is általában grafikát, hanem az éduait? Nehéz és fontos penzum, hiszen többek között az különbözteti meg a művészt a tisztes mesterembertől hogy az egyik jó minőséget ad a sokak hasonlóságában, a másik olyan egyénit, ami hamar kiválik a sokak jó minőségű hasonlóságából. Az első csavar a stílus. Úgy érzem, hogy itt a mai állandóságok mint egy, a karikatúra születési fénykorára, a 19. századra visszakacsintó maiság jelennek meg, utalva arra a Daumier-vel, a Charivari-val, a Punch-csal, a Borsszem Jankóval jelzett grafikai stílusra, ami némi kontrasztot mutat a 20. század forradalmi Klee-jével és sok más, kisebb-nagyobb hasonló művész minimál-reprezentációjával szemben. A visszakacsintás tudatosnak tűnik...

Édua dedikációjával.