Vathy Zsuzsa: Szívrepestve

Valami ​​különös melegség hatja át Vathy Zsuzsa leheletfinom novelláit, melyeknek tartalma alig-alig mesélhető el, hiszen jóval többet mondanak önmaguknál. Az írónő most is nüanszokból, apró lélekrezdülésekből, rebbenő tekintetekből, illatokból és múltakból építi alakjait, történeteit. Írásaiból lágyság árad, melegség és hit. Vathy Zsuzsa és hősei agyonracionalizált, eldologiasodó világunkban is hisznek, hinni akarnak a szeretet védelmező és megtartó erejében. Mert a szeretet az egyetlen varázslat, amivel az ember kifoghat a világon, legyőzheti a Rontást: betegséget, reménytelenséget, kiszolgáltatottságot, halált… A szeretet őrizhet meg attól, „hogy az éltünk botrány legyen”, ez dacolhat az elmúlással és a felejtéssel, hogy anyánk hangja, kertünk valaha kedves virágai, a gyerekkor fészekmelege, a meghittség egykor forró pillanatai ne vesszenek a semmibe, mindörökre velünk maradjanak. Ez az egyetlen menedék és kapaszkodó Vathy Zsuzsa törékeny hősei számára. Szép páncél ez, áttetsző és sérülékeny. Olykor megfoghatatlan vagy éppen nagyon is valóságos hatalmak rátiporhatnak, összezúzhatják, és nem védekezhetünk ellene. Más, és keményebb páncélt pedig ha növesztünk is, mindhiába. Sóvárogva visszavágyunk a lágyság állapotába, ami nem más, mint maga lüktető élet, hiszen lágy minden, ami él, „lágy a magzat, az anyaméh… lágy az öröm, lágy a víz, lágy minden kezdet”. Van-e hát menedék, van-e oltalom? Az írónővel együtt szeretnénk hinni, hogy van, hogy amíg él bennünk a szeretet képessége, megóvhatjuk egymást a földi veszedelmektől.

Vathy Zsuzsa dedikációjával.