Kosár
Részlet
Ezerkilencszáznegyvenöt november másodikán néhány perccel éjfél előtt elállt az eső. Hirtelen szél kerekedett, a felhők megbokrosodtak. A nyugati ég alján kibukkant a hold. Egyszerre csillogni kezdett az utca, a vizes járdákon ezüstösen fodrozódtak a pocsolyák. A házak kiemelkedtek a homályból, s nyugtalanul meredeztek a fény felé. A szél erősödött; az üvegtelen ablakokon keményen recsegett a papír. A liget felől néhány sárga levelet, némi port, szakadt újságpapirost sodort az erősödő őszi légáramlás a Garay-tér felé. A Keleti pályaudvar roncsolt kupolája meztelenül ágaskodott a házak fölött. A Damjanich-utcában egyik ház előtt téglacserepekből, szemétből, rongyokból, zúzott bútordarabokból összehordott aprócska domb tetején tört üvegek csillogtak.
Ekkor a szél elállt. A hold, néhány másodpercnyi tűnődés után, ismét visszabújt a felhők mögé. A csöndet most iszonyatos sikoltás törte meg. A hang végigszaladt az utcákon, bebújt a kapualjak alá, segélytkérőn ostromolta a papírral beragasztott ablakokat. Egy-két lakásban tétován meggyulladt a villany. Valaki megnézte az óráját. – Félegy – dünnyögte álmosan és újból elaludt. Néhányan idegesen mocorogtak. – Már megint – mormogta egy öreg néni, aki ilyentájt még nem tudott aludni, csak hanyattfekve a mennyezetet nézte. A szomszéd szobából horkolás hallatszott. – Jó álmuk van – gondolta irígyen a néni, az Elemér-utcában – vajjon kit üthettek le?
A hang elhalt; csend lett és sötét. Félóra múlva léptek hallatszottak. – A patruj – gondolta a néni félálomban. Éjfél után egy óra volt.
