Megyery Sári (Sacy von Blondel): Én. Asszonyoknak ajánlja Megyery Sári

Nem is olyan régen még nem másokért, legkevésbbé magamért, csak egyetlen egy emberért éltem. Nagyon szerettem és nem volt más vágyam, mint hogy megtarthassam, el ne veszíthessem. Nem volt könnyű. Típusa volt annak a férfinak, akivel diplomatikusan kell bánni, akinek elég egy szó, hogy mint a csigabiga magába zárkózzon, a hangulata rosszra forduljon, gyanakodjon, elhidegüljön… Mindennél többre becsülte a függetlenségét, a kötöttségnek még a gondolatát sem bírta el, irtózott attól, hogy a jövőt emlegessék előtte, félt a legcsekélyebb felelősségtől is. Eleinte azt hittem, sikerül megváltoztatnom, az én végtelen gyöngédségemen keresztül átalakul, de tévedtem. Elég volt a legcsekélyebb célzás, halk sóhaj, szemrehányó megjegyzés, hogy rögtön mérföldekre távolodjon el tőlem.
„Miért is nem hallgattam” – ezzel gyötörtem magam, ha kicsúszott a számon egy ártatlan panasz – miért nem? És hogy ilyesmi többet elő ne forduljon, sohase mondjak valami olyasmit, amitől rosszkedvűen az arca elkomorodik, a tekintete elsötétedik, elhatároztam, ezentúl megpróbálom fegyelmezni magam.
Felrévültek előttem a gyerekkori büntetési feladatok, amikor a hibás leckét százszor is lekörmöltették velem és engedelmesen leírtam: „Nem beszélni többé arról a dologról.” „Soha egyetlen szó szemrehányást se tenni.” „Előtte mindig vidámnak lenni.” „Szerepet játszani”…