Ellenszélben, szélárnyékban. Memoár

E visszaemlékezés megírására többen biztattak. Kollégák, barátok. Elsőnek talán Vera Mutafcsieva, a kiváló bolgár turkológus történész, aki egyik napról a másikra elkezdett történeti regényeket Írni, s ezzel rövid idő alatt előkelő helyet vívott ki magának hazája kortárs Írói között.
„Könnyű neked – gondoltam, majd később mondtam is neki. – A te tollad elismerten van jelen akkor is, amikor már nem tudományról van szó.”
Azután lányaim részéről ért a legtöbb, olykor korholó biztatás, amikor közös életutunk egyes darabjait együtt elevenítettük fel. „Ezt is meg kellene írnod” – mondták. Nem egy önmérlegelés után úgy éreztem, hogy az emlékek, az életút meghatározó eseményei, de sok más élmény is egy bizonyos kritikus rendben együtt van a fejemben. A lényegesek csorbítatlanul, talán hiánytalanul. Mint minden vállalkozás esetén, ennél is csak el kell kezdeni a munkát.
2009 nyarának vége hozta meg a fordulatot. Ezeket a napokat szűkebb családom már évek Óta hagyományosan a dél-francia tengerparton töltötte. A gyönyörű villa alatt, vagy húsz méter mélységben a sziklákat a tenger hullámai hol barátságosan, hol haragosan ostromolják. Ott találtam egy csodálatos szögletet, ahol egy tenger felé hajló mediterrán fenyő alatt kezdtem el papírra vetni emlékeimet. A helynek Cicero nyomán a Tusculanum nevet adtuk, bár én ide – a nagy római államférfitől eltérően – csak néhány órára, csupán az írásra vonultam vissza. Később másutt is, ahol nyugalmas körülmények közé kerültem, így legtöbbször külföldön, nekiveselkedtem egy-egy kisebb részlet megírásának.