Kosár
„Írtam már valahol, hogy Karinthy talán az a magyar író, akire leginkább alkalmazható a «zseniális» jelző... A Nagy Enciklopédia szellemében, melyhez Karinthy minden tanulmánya csak egy-egy «címszó fogalommeghatározása» akar lenni, kutatni kéne, mit is jelent ez a jelző? Zseniálisnak a paradoxőrt szokták mondani, a merész és váratlan asszociációk tüzijátékosát. S Karinthy csakugyan sziporkázó dialektikus: de e dialektika egy dogmatikust álcáz, egy hivőt... A «hivőt» nem oly értelemben kell itt venni, ahogyan az a mai «fiatal» irodalomban divat lett: s ahogy valami határozatlan, moralizáló optimizmust jelent. Karinthy nem a határozatlan akarózás embere, hanem a határozott logikáé s nem is a Jövőben hisz, hanem az Igazságban, mely időtlen: a Nagy Enciklopédiá-ban, mely «sohasem fog elkészülni», s mégis valahogyan öröktől fogva kész. És távol amaz aktivista-optimizmustól, melynek minden szava tömegektől várt igeként kürtöz, Karinthy elborulva ironizálja önmagát: Ki kérdezett?
Ki kérdezett? De ki kérdezte Shakespearet, Dantét, Madáchot és Kantot? Karinthy, mint ezek a nagyok, úgy érzi, beszélnie kell minden aktuális kérdés nélkül is, ha senkit sem érdekel, akkor is; nem az érdekesség, hanem az Igazság kedvéért.”
Babits Mihály: Ki kérdezett...? (Széljegyzetek Karinthy Frigyes könyvéhez).
Nyugat, 1927/7.
