Weöres Sándor: A szerelem ábécéje

Megismertem minden szerelmet: az emberekét, a fákét, virágokét és madarakét, az ördögökét és angyalokét, az Istenét. Végső kedvesem te vagy, olvasó. Mindig hű leszek hozzád. Ez a könyv jegyajándékom: tarka ládika, melyben huszonkét kis ékszert találsz. Gondold, hogy lelked az én menyasszonyom – akár nő vagy, akár férfi, a te lelked az én menyasszonyom – ezért oly gondosan és komolyan bontsd ki elmédben e verseket, mint a leány az ékszereket, melyeket vőlegénye küldött. Bontsd ki az „Ajánlás”-t: tükör, melyben saját arcodat látod és azét, akire legtöbbet gondolsz: a „Boldogság”-ot, az egymáshoz hangolódott szeretők életen túlra mutató dalát: a „Csók”-ot, mely a két szeretkező test egybefonódását mutatja, nem az érzékiség ködén keresztül, hanem az ős-örök szeretkezést elementáris tisztaságában: a „Dal”-t, melyből kihallhatod a földi szerelem áradó, szakadatlan, végtelen dallamát; s haladj tovább, a sóvárgó, mosolygó, bánkódó, tört-fényű, vagy telt-ragyogású verseken keresztül, a „Zárószó”-ig, a végső, tárgytalan szerelem énekéig, melyből megtudhatod, hogy folyton-változó érzéseink rabságából hogyan bontakozik ki életünknek célja és értelme, a változatlan, örök, teljes szerelem.