Weöres Sándor: Tűzkút

"A negyven évnél hamarább elérkező III. évezredbe küldöm könyvemet, nem sejtve, meddig őrzi meg és kedvérevaló-e, de bizakodva hogy rácáfol a Menschendämmerung próféciára; és remélve hogy nem pesszimizmust és nihilizmust lát ez írásokban, inkább kacag a spirituszcsempészeten, amit a szellemi szesztilalomnak talán már véget ért időszakában űztem, ugyanazzal a derűvel néz vissza öreg szemembe, mint én előre az ő kedves fiatal szemébe. E versek nihilizmusa, úgy vélem, nem egyéb, mint a stílusnak, eszmének, életnek többé-kevésbé idegen rétegeibe hatolás: az ismeretlen mindig űr-szerű és ijesztő, mégis valóság, fel kell tárnunk. Ami pedig a pesszimizmust illeti: Európa háromezer esztendős tündöklő csodájának és kegyetlenül kapzsi uralmának betegágya mellett ázsiai vérünk száz könnyet verejtékezik, de százegyet nem. Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása; értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné. A kommunisztikus embert hívom, aki ráeszmél a birtoklás, rang, erőszak kényelmetlenségére, külső érvényesülés helyett testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé."