Huszár Aladár: Gondolatok a világháború alatt

"Ezt a könyvet néhai jó édesanyámnak, özv. baráti Huszár Béláné született ebeczki Blaskovich Jolánnak ajánlom, az ő áldott emlékezetének. Édesanyám izig-vérig magyar lelke volt az az erő, amely engem elválaszthatatlanul odakötött fajtámhoz. Magyar asszony volt ő, a szó igazi és nemes értelmében. Egyénisége tiszteletet parancsoló volt, úrnő, igazi magyar háziasszony és gondos családanya egy személyben. Most is hallom pattogó, zsörtölődő hangját, amint rendelkezik, parancsol vagy korhol. Kinézésével szigorúnak és ridegnek látszott. Ítéletében kemény és határozott, de amellett a természetességnek, egyszerűségnek, a szívjóságnak és önfeláldozásnak csodálatos keveréke volt. Szerette a körülötte élő népet és a nép is szerette és megbecsülte őt. Nem volt senki a faluban, kicsi és nagy, asszony és gyermek, férfi és legénysorban élő, akit ne ismert volna, akinek ne ismerte volna legszemélyesebb ügyét, ne ismerte volna baját és gondjait s akiknek sokszor kicsi gondja és keserve ne érdekelte volna őt és ne kötötte volna le. Esténként ott ült a templom melletti kőkereszt lépcsőjén és nézte a hazatérő ménest, gulyát és a munkából megtérő embereket. A hazatérő férfiak, asszonyok, leányok és gyermekek mind odajöttek köszöntésére, nem volt senki, akihez ne lett volna egy jó, kedves szava, vigasza, bátorítása, vagy tanácsa. Tudta, kinek beteg a gyermeke és a felesége és küldött nekik olyan ételeket, amilyeneket az egyszerű háztartás előállítani nem tudott. Azt is tudta, kinek mi történik a háza körül és együtt örült a gazdával, ha a borju vagy csikó szép és egészséges volt. A kisgyermeket, mielőtt keresztelni vitték, elhozták hozzá, hogy megnézze és a menyecskék első útja a lakodalom után őhozzá vezetett, hogy átadják neki a rozmaringos almát és a feldíszített örömkalács egy szeletét. Tőle tanultuk szeretni és megbecsülni a magyar népet és tőle tanultuk azt, hogy a magyar gondolat szolgálata mindenekelőtt való. Amikor elindultam a harctérre, nem voltak könnyei, tekintete kemény és szilárd volt, amikor megölelt, kereszttel jelölte meg homlokom és aranyláncom egy Szűz Máriás tallért akasztott a nyakamba. Hitt benne, hogy az isteni gondviselés visszavezérel, csak akkor döbbent meg, amikor 1918 novemberében legényem hazaérkezett és elmondotta, hogy én Stefanovkánál a lövöldözésnél eltűntem és nem tud rólam semmit. Múltak a napok és amikor már elveszettnek hitt, akkor érkeztem meg. Sohasem fogom elfelejteni a viszontlátásnak örömét és könnyeit. Most ott pihen édesanyám az ősök nyugvóhelyén, amelyet még ükapám építtetett a maga és nemzetsége számára, de lelke és emléke tovább él bennem és arra int és arra kötelez, hogy szívem utolsó dobbanásáig, utolsó lehelletemig küzdjek és harcoljak magyarságomért, fajtám és nemzetem üdvéért és boldogságáért."