Épített jövőnk

A jövő persze nem a technika függvénye, hanem az eljövendő korok építő akaratának „tapadványa”, vagy – fogalmazzunk így – kifejezője, jele. Miként azt már korábban említettem, épp ez az a kérdés, amely legnagyobb bizonytalanságunk okozója. Egyre többet és többször lehet olvasni manapság arról a kérdésről, hogy építészeti jelenünk alaptulajdonsága-e egy paradigmaváltás. Hogy részesei vagyunk-e egy korszak stílusváltásának, amely egészen átlényegítheti, átformálhatja azt a térvilágot, amelyben (alapkarakterét tekintve) évezrede él a világ. Hogy az ember térben történő mozgásait levezető, azokat koordináló megszokott geometriájú térstruktúrák talán leáldozóban vannak, s helyüket átadják egy organikusabb, a mikrokozmosz sejtfelépítéséig lebontott térszövetek makroszintre növelő átlényegítéseit „célba vevő”, új formarendszereket szülő „épített világnak”. E tekintetben is igen vegyes és áttekinthetetlen a kép, hiszen ezen újmódi „organikusság” mellé trónkövetelőként felzárkóznak a 20. század elejének avantgarde konstruktivizmusát újraélesztő eszmék, a folyamatos fejlődésben élő-mozgó dekonstruktívista irányzatok, és persze szilárdan tartják állásaikat a modernizmus alapjain álló, s annak szellemét továbbéltető, fejlesztő, formáló teóriák is!