Kosár
A példa adva van, mi több, túlságosan is magától értetődő. Kós Károly jellegzetes építészeti kézjegye föllelhető Budapesten, szórványosan az anyaországban s itt-ott még Erdély-szerte is. Bár keveset tervezett, s még kevesebb épülhetett meg elgondolásaiból, hatása ma is mérhető mérnök kortársainak megvalósult munkáin. De tudnunk kell, hogy irodalomszervezőként, közíróként, szépíróként, grafikusként, a népi kultúra pontos megfigyelőjeként igazán teljes az életműve. Élete szerencsésebb pillanataiban még azt is hihette, hogy az erdélyi, a romániai politika szereplői is figyelnek szavára.
Makovecz Imre – aki az agg mestert többször is fontosnak tartotta fölkeresni egykor – mégis mindenekelőtt építész. Építész akkor is, ha házai elsősorban költemények: vallomások a természetről, tájról, településről, Istenről, emberről, közösségről. Nagy hatású, nemzetközi ismertségű, iskolateremtő mester, aki alkata szerint teoretikus. Szintézisre képes, vagy csak szintézisre képes, akit a szakma részletei csupán annyiban érdekelnek, amennyire elképzeléseinek megvalósulását szolgálják. Rajzai, amelyeket sokkal kevésbé ismer a közönség, önálló monumentális grafikai lapok, nagyméretű monokróm festmények, fotókba szervesülő látomások.
Nem csoda ha égnek áll a haja annak, aki „csak” egy családi házat, boltot, irodát, uszodát szeretne terveztetni vele. Még a szimpatizánsoknak is szoknia kell az ilyen léptékű elgondolásokat. Makovecz Imre terveit látva az első szavunk csak az lehet, hogy: lehetetlen. Ilyen házakhoz nincs pallér, nincs ács és kőműves, ilyet nem tud az építőipar. Aztán ez a konfliktusokat vállaló ember, szakmájának örökké protestáló, harcos prédikátora bebizonyítja, hogy tévedünk. Minden lehetséges. Csak ezt a magatartást ismerve, csak így és csak innen közelíthető Makovecz Imre kötete.
