Magyar műemlékvédelem 1949-1959

Az a hatalmas társadalmi, történelmi változás, ami szemünk láttára, életünk keretében az elmúlt évek során Magyarországon lejátszódott, és lejátszódik ma is, messzemenően éreztette hatását az építésügy és kultúrpolitika határterületén, a műemlékek védelmében is.
Elhanyagolt területe volt ez a magyar kulturális életnek. A feudális magántulajdon elöregedett szemlélete nem engedte meg, hogy korszerű törvény biztosítsa művészeti, történeti értékeink megóvását. Számottevő hitel sem állt rendelkezésre, hogy átfogó műemléki politikát megkísérelni lehessen. Hiányzott a műemlékek ismerete, számbavétele is. Mindössze 48 műemléket tartottak számon az 1919 előtti Magyarországon. Nem is lehetett másként, hiszen épp hogy megindult a tudományos feltáró munka; a történeti kutatás a nacionalista ábrándképeket hajszolta, művészettörténet, építészettörténet pedig a korszerű tudományos módszerek híjján sem nem igényelte, sem nem adhatta meg a műemlékvédelem eszmei alapját, igazi célját, s így nem is alakíthatta ki az egész népre támaszkodó bázisát.
A fordulat éve, a kulturális forradalom megindulása ezen a téren is igen jelentős eredményeket produkált. Népköztársaságunk Elnöki Tanácsa 13/1949. sz. törvényerejű rendeletével alapjait rakta le a szocialista műemlékvédelemnek. Felvázolta a magyar műemlékvédelem célját és perspektíváját, amikor kimondotta, hogy: „a magyar történet, tudomány és művészet emlékeit és eredményeit mint közművelődésünk örökbecsü értékeit... fokozott védelemben kell részesíteni, és azokat az egész nép számára hozzáférhetővé kell fenni”. [...]
E tíz éves munka mérlegét tartalmazza az itt következő kötet.