Kosár
Kóbor Tamásnak ez a kéziratban reánk maradt műve filozófiai tartalmú. Ez talán nem meglepő azokra, akik egyéb írásait ismerik. Hiszen Kóbor művei mind magukon viselik egy filozofikus elme bélyegét. Szereti bontogatni, elemezni az emberi dolgokat, feltárni a felszínük mögött rejtekező mélyebb lényeget, s örökkön kereső, fürkésző szelleme nyugtalanító problémákat talál ott is, ahol mások puszta tényeket látnak.
Szépirodalmi és közírói művei egyaránt arra vallanak, hogy írójuk emelkedett szempontból, széleskörű távlatból nézi a világ folyását és e magasságból, sokrétűségükben és minden oldalról szemlélvén az emberi dolgokat, a szükségszerűség színében látja és a mindent-megértés szellemében ítéli meg őket. Ez a mű annyiban egyedülálló Kóbor gazdag munkásságában, hogy egyetlen könyvnyi terjedelmű elméleti műve.
Nem tudós szakember, hanem író munkája. Kóbor maga is súlyt vet e különbségre. Az író nemigen él a filozófia műszavaival, nem mozog a filozófiai gondolatkifejtés súlyos vértezet ében. Szabadabb is a véleménynyilvánításban, mint a szaktudós. Nem tartozik számotvetni korábbi elmélkedőkkel, írhat úgy, mintha ő pillantotta volna meg először a problémát s ő adná első megoldását. Csak egy feladata van: híven, elevenen, plasztikusan számotadni gondolatélményéről. Ezt tette Kóbor Tamás, s ezzel válik munkája érdemessé arra, hogy a szakember is felfigyeljen rá.
