Erdély

"Huszonnégy éven át úgy elfátyoloztuk magunkban, mint gyászoló édesanya a könnyáztatta, viharbarázdálta arcát. Olyan fájó is volt minden kínjaink közül a legsajgóbbat felidézni: Erdély elvesztét. Olyan hihetetlen volt, a magyar ember talpa alól egyik napról a másikra eltűnhetett a legmagyarabb talaj, ahol a székelyek talán Attila hagyományát őrzik s ahol magyar állam állt, magyar kultúra virágzott akkor is, mikor másutt idegenek uralkodtak halálra fáradt magyarokon.
Nem lehetett beletörődni, nem lehetett megszokni! Csonkán, súlypontjából kiforgatva mozgott a magyar föld s mindenkinek, aki rajta csonka életet tengetett, Erdély jelé fordult a lelke. Mindenkinek – s hányféle okból, hányféle vággyal!
Az egyik pillanatban Erdély földjére gondoltunk: feledhetetlen, méltóságos és üde szépségeire s kincsekben gazdag ölére. A harangvirágokra a Hargita lejtőin és a bányák kimeríthetetlen titkaira alattuk.
Aztán Erdély népének ősi életformáira, amelyek szilárdságát, szívósságát, életrevalóságát biztosították, s egyúttal olyan értelmessé és olyan széppé tették ott a vendég életét. Mennyi remekmű a faépítésben, mennyi gondolat az írott kézimunkában, mennyi előkelő báj a népviseletben, mennyi mélység a balladákban, mennyi eszményiség a mesékben!
Hiszen minden második mese, amit ismerünk, a székely ember hitét örökíti az isteni igazságszolgáltatásban, a képzelet szabadságában, az értelem s a furfang játékos diadalában, a célhoz vezető hosszú tűrésben És a legtöbb, a legszebb népművészet, ami magyar mestereket ihletett, Erdélyből hivogat bennünket ma is.
De büszkék vagyunk az erdélyi ember jellemére és természetére is. Józanságára és humorára, kemény gerincére és tapintatos alkalmazkodására, arra, hogy megtanit bennünket borvizet fakasztani a kopasz sziklából is és szembe menni a viharral, ha kell megállani csöndben, megmaradni szívós gyökér fölött dacos havasi virágul..."

Nem túl szépen átkötött példány. Eredeti borítója ráragasztva.