Tar Károly: Erdélyért kiáltom

Az erdélyi magyar nyelvű politikai publicisztikát az utóbbi hetven esztendőben a megmaradásért való küzdelem alakította: ez adta sajátos hangvételét, de ez késztette a mindenkori többségi hatalmat is arra, hogy a – magyarsággal együtt – igyekezzék meg nem történtté tenni. Ez a minden oldalról való szorongatottság nyomja rá a bélyegét a jelenlegi politikai újságírásra, mely a kétségtelen sajtószabadság körülményei között egyszerre mindent ki akar beszélni. Egyrészt, mert hét évtizede gyűlik a ki nem mondott gondolat, indulat. Másrészt, mert nem bízik a szólásszabadság örökkévalóságában.
Sietve, kapkodva szólunk, ez adja írásaink elnagyoltságát, darabosságát, túlzsúfoltságát, mert minden kimondott szó mögött ott bonyolódik az összefüggések újabb és újabb hálózata; s még nem volt időnk kiokoskodni, hogy mi a fontos, és ahhoz képest mi a lényegtelen. A túlfűtöttség azután abból is adódik, hogy a mesterségesen – többségiekre és kisebbségiekre egyaránt – ránk erőszakolt „testvériség” mögött halmozódhatott a kibeszéletlen, ezáltal lefojtott indulat; a megaláztatáshoz még jó képet is kellett vágni, ami tovább fokozta a politikai szándékok érzelmi feltöltődését. Ma még ott tartunk, hogy az érzelmi magasfeszültségek nem sültek ki, ezért oly nagy a sistergés, időnként az ezt követő erőtlen pukkanás is írásainkban. Nekünk még nem adatott meg az értelem hatalma, a higgadt és bölcs elemzés előjoga, mint a hagyományos demokráciáknak. Itt az igazat még nem elég kimondani, azt sokszor hangosan kell. Néha akár üvölteni! És még akkor sem biztos, hogy hallszik és elhallszik. A mai erdélyi magyar politizálás hadonászó, hangos ember, aki türelmetlenül kézzel-lábbal magyarázza a magáét, hátha így elhiszik az igazát...

Érvénytelen könyvtári bélyegzővel.