Kosár
Rózsa Gyula az elmúlt fél évszázad egyik legjelentékenyebb magyar mükritikusi életművét tudhatja magáénak. 1964-től 1985-ig a Népszabadság vezető képzőművészeti kritikusaként, később főmunkatársaként folyamatosan szemlézte a magyar képző- és iparművészetben végbemenő folyamatokat és 1971-1985 között a Kritika képzőművészeti rovatvezetőjeként is - aktív részese volt a korszak kultúrpolitikai és teoretikus vitáinak. Bátorsága és következetessége folytán osztozott valamennyi jelentős műkritikus sorsában", aki személyes ízlését, szakmai meggyőződését és eszté tikai ítéletét nem hajlandó sem hivatali elvárásoknak, sem csoportszolidaritási kényszereknek, sem az intellektuális divatok nyomásának alávetni: ütközött szinte mindenhol és szinte mindenkivel.
Rózsa kritikusi teljesítményének objektív, ha tetszik, művészettörténeti megítéléséhez ezért kifejezetten szükségesnek és fontosnak látom, hogy - 1980-ban megjelent gyűjteményes kötete, a Nyitott galéria után - immár a rendszerváltás óta, tehát a szakírói teljesítmény megítélését kétségkívül torzító, egykori úgymond privilegizált helyzete hiányában született írásait összegyűjtve is elolvashassuk. Most derülhet ki igazán, hogy valóban szuverén kritikusi személyiségről van szó, aki egy ma már a kulturális nyilvánosságban alig-alig létező szerepet vállal: nem kedvenc témáinak kurátoraként vagy istápolójaként, ilyen-olyan ügyek felkent élharcosaként lép fel, hanem független itészként, akinek véleményéhez az olvasóközönség reprezentatív vonatkoztatási pontként igazodhat.
