André Chastel, Angela Ottino Della Chiesa: Leonardo da Vinci festői életműve

A "sokat csodált és sokat elmarasztalt" Leonardo - akárcsak Goethe Helénája - olyan alak, akit nem lehet egyszerűen szemtől szembe megközelíteni. Közismert a levél, amelyet Piero da Novellara, a karmeliták fővikáriusa, Isabella d'Este firenzei ügyvivője küldött el a hercegnőnek: "Leonardo élete kiszámíthatatlan; mintha egyik napról a másikra élne [...] Matematikai munkái oly mértékben elfordították figyelmét [a festészettől], hogy alig hajlandó ecsetet venni a kezébe". Kiegészítésképpen egy másik, még élesebben fogalmazott, még mélyrehatóbb bírálat: "A világ legelső festőinek egyike megveti a művészetet, amelyben fölülmúlhatatlan, és a filozófia tanulmányozásán fáradozik, ahol is olyan különös gondolatai, olyan újszerű fantazmagóriái támadtak, hogy ecsetjének minden ügyességét latba vetve sem volna képes lefesteni őket" - írja Baldassare Castiglione. Minden bizonnyal annak az ingerültségnek kései megnyilvánulásáról van szó, amely Raffaello és X. Leó környezetéből ered. Ez a római környezetben tűrhetetlennek minősülő spekulációs hajlam és állhatatlanság az, ami I. Ferencet és udvarát megigézi. Vasari, aki Leonardo nagyságának és jelentőségének dicsőítése mellett a kedvezőtlen visszhangok szócsövének szerepét is vállalja, helytállóan írja, hogy Leonardo, mielőtt kilehelte volna lelkét a francia király karjaiban, "szokása szerint csak szavakkal tartotta". De az olaszoktól eltérően a francia hercegek el voltak ragadtatva tőle. Hitték, hogy felfedezik, illetve felszabadítják az "igazi" Leonardót. Charles d'Amboise nem habozik kijelenteni a firenzei Signoriának: "...mióta személyes tapasztalat alapján megállapítottuk és felbecsültük erényeit, látjuk valójában, hogy neve, mely a festészetben közismert, a többi területen, ahol szintén bizonyságát adta kiválóságának, homályban maradt a hírnévhez képest, mely megilletné"