Emil Bougaud: A kereszténység és korunk V. kötet

Mióta a kereszténységnek ez új tárgyalását megkezdettük, két fontos lépést tettünk. Először teljes bizonyosság fényében láttuk, hogy az embernek vallás kell. Magunkba mélyedve hallottuk az észt, a lelkiismeretet, a szívet, minden tehetségünket, midőn így szóltak hozzánk: „Isten és az ember rokonszenvező lények; két egymást kereső szeretet s a vallás ama fölséges szentély, hol találkoznak.”
Istennek fölkeresésére szánva el magunkat azon tanakodtunk: mikép fogjunk hozzá. „Az embernek – mondtuk – kell vallás, de melyik vallás?” midőn egyszerre egy embert láttunk feltünni kegyelemmel és igazsággal telve, ki egyhez sem hasonlított a többiek közől; ki a közéletben alig három évet töltött; ki egyetlen sort sem írt; kinek tanítványai által összegyüjtött szavai húsz lapra leférnének; ki a földön oly világosságot gyujtott, azt oly örvényből emelte ki, oly istenileg teremtette újjá, hogy lehetetlen be nem vallanunk: több ő mint ember. S meglepett bennünket, hogy bármily szép és rendkivüli a mesteréhez nem fogható. A legistenibb erényeket sugallta; de e két ezer év óta sarjadt erények az övéi mellett csak árnyék. Lelkének szépsége minden Ieirást meghalad. Amit tett, semmi ahhoz képest, ami volt. Rátekintünk s azt mondogatjuk: „Ha Sokrates élete és halála egy bölcsé, Jézus élete és halála egy Istené.”