A racionális döntések elmélete

A racionális döntések elmélete minden bizonnyal az egyik legfontosabb - sőt megkockáztatjuk: metaelméleti szempontból kitüntetett - modern metodológiai irányzat a társadalomtudományban. Termékenysége és heurisztikus értéke ma már nem csupán a közgazdászok számára nyilvánvaló: a racionális döntések elméletét mind több politológus, filozófus és szociológus, sőt pszichológus, történész és jogtudós tekinti természetes kiindulópontnak és nélkülözhetetlen konceptuális keretnek elméleti és empirikus kutatásai során. Ennek eredményeként - amit néha a közgazdaságtan imperialisztikus törekvéseként állítanak be (Radnitzky - Bernholz 1987) - új társadalomtudományi irányzatok születtek: a közösségi döntések elmélete (Mueller 1989), a racionális döntések elméletén nyugvó szociológia (Becker 1976, Boudon 1981, Coleman 1990, Abell 1991), a racionális döntések elméletén nyugvó marxizmus (Elster 1985a, Roemer 1986a), a jog gazdasági elemzése (Posner 1992), hogy csak néhányra utaljunk.
A racionális döntések elméletére támaszkodó társadalomkutatók abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy a társadalmi, politikai és gazdasági intézmények, valamint a társadalmi változások legjobban úgy magyarázhatók meg, ha egyének (vagy testületi cselekvők) cselekedeteinek és interakcióinak eredményeként fogjuk fel őket. A cselekvések és interakciók pedig legjobban úgy érthetők meg, ha mindenekelőtt egyének racionális és önérdekkövető - pontosabban: korlátozó feltételek között, széles értelemben vett költség-haszon szempontokat mérlegelő - döntéseinek eredményeként fogjuk fel őket.