Kosár
A filozófiatörténet-írásban korábban nem láttak egyebet, mint egymást megcáfoló rendszerek kaotikus halmazát. Hegel vezette be a filozófia történetének szemléletébe a fejlődés gondolatát, a történetiség elvét. Fő figyelmét az ókori görög és az újkori európai filozófiában a dialektika kialakulására fordította, ezzel értékes történeti anyagot tárt fel, de nagy segítséget adott fő művének, a Logikának megértéséhez is. Ezt előmozdította az a nézete is, hogy a történeti fejlődés menete és a rendszer logikai kifejtése nagyjából megfelel egymásnak. Idealizmusa és Európa-centrikussága megakadályozta abban, hogy a keleti filozófiákat tárgyilagosan ismertesse. Módszere és rendszere közt is feloldhatatlan ellentmondást konstruált: míg minden más filozófiát kora szellemi kifejeződésének, tehát történetinek tekintett, addig saját rendszerét abszolútnak tartotta. Ennek ellenére az ő filozófiatörténete tette meg az első lépéseket a filozófiatörténet tudománnyá változtatása felé.
A mű nem kézikönyv, hanem forrásmunka: Hegel hallgatói állították össze professzoruk előadásaiból, különböző években, így részletei egyenlőtlen értékűek és aránytalanul kidolgozottak. Az 1. kötet a hosszadalmas bevezetés és a kelet-kínai és hindu filozófiák rövid áttekintése után csak Thalés-től Anaxagorász-ig jut el. A 2. kötet a szofistákat, Szokratészt és a szokratikusokat, Plátont, Arisztotelészt és a kései, bomló görög filozófiákat tárgyalja (sztoikusok és Epikurosz, az új akadémia és a szkepticizmus). A 3. kötetbe zsúfolódik a görög filozófia befejezése (Philon, gnoszticizmus, alexandriai filozófia), továbbá az egész középkori arab és skolasztikus filozófia, végül még a Hegelt megelőző egész újkori is, Bacontól Schellingig).
