Hőhalál. A termodinamika néhány filozófiai kérdése

A mai előadás témája: az entrópia és a világegyetem megjósolt entrópia-halála – száz év óta semmit sem vesztett érdekességéből.
Száz évvel ezelőtt Rudolph Clausius svájci egyetemi tanár alapelvül fogadta el azt a szinte magától is érthető feltevést, hogy a hő önmagától soha sem; megy hidegebb testről melegebb testre. Ezt a tételt azóta a hőelmélet II. főtételének nevezik.
Egyenesen csodálatra méltó, hogy az az első hallásra banális, szinte vérszegény állítás, matematikai mezbe öltözve milyen átfogó és milyen mélyreható következtetéseket enged meg. Technikai téren irányt mutat nekünk arra, hogy hőgépeink hatásfokát hogyan javíthatjuk meg, hogyan tehetjük a robbanó motort, a Diesel-motort, a gőzgépet gazdaságosabbá.
Szinte érthetetlen, hogy az a tétel, amely a szaktudományokban ennyire pozi tív, világnézeti tekintetben mennyire negatív. Clausius a következő szavakban foglalta össze ennek a tételnek kozmikus vonatkozásait:
„A világegyetem entrópiája a maximumra törekszik.”
Közérthető nyelven ez azt jelenti, hogy a világegyetemben majd megszűnik az elektromos feszültség, a kémiai affinitás, ennél fogva megszűnik minden energiacserének a lehetősége, megszűnik minden fizikai, kémia és biológiai folyamat. A világegyetem megmered, óriási temetővé alakul át.