Sergio Benvenuto: Jóra való restség. A közönyösség szenvedélye

Kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség – ez a hét kifejezés a bűnök egész univerzumát foglalja össze. A hét főbűnre az ókori világban a gonosz megtestesüléseként tekintettek, a zsidó-keresztény kultúrkörben pedig az erkölcstelenség megfékezésének egyik főpilléreként kapott kiemelt szerepet.
Mit mondanak ezek a kifejezések napjainkban? Mi maradt meg egykori végzetes és veszedelmes természetükből? Vajon szerepet kapnak-e korunk társadalmában is, vagy netán már elavultnak számítanak egy olyan világban, ahol „minden elmegy”, ahol már minden határt megszegtünk. Feleleveníthetők és újraértelmezhetők, netán beépíthetők a pszichológiába és a pszichoanalitikus terápiákba? Egy biztos: vétekről és bűnről lehet időszerűen beszélni. Ebben az új sorozatban hét tudós kutat az újabb válaszok után. A főbűnöket egészen szokatlan, mai szemlélettel vizsgálják, amely már távol áll attól a vallásos hagyománytól, amelyben eredetileg megformálódtak. Korszerűen, inkább kiállhatatlan szenvedélyként értelmezik őket. A hozzájuk való viszony az emberiség azon képességét fejezi ki, amellyel különbséget tesz jó és rossz között.
A restség bűnét eleinte a remete szerzetesek számára tartották fenn, akik elmélkedés helyett démonok kísértésének kereszttüzében lustálkodtak. A középkori lajstrom még megkülönböztette a restség és a szomorúság bűnét: – restség: henyeség, lustaság, alkalmatlankodás, semmittevés, nyugtalanság – a gondolatok elkalandozása, a test elkalandozása (sic!), bőbeszédűség, kíváncsiság; – szomorúság: neheztelés, kishitűség, elkeseredés. Amikor Gergely pápa a főbűnök számát 8-ról 7-re csökkentette, és a szomorúság és restség bűnét összevonta, a búskomorság orvosi esetét – mai kifejezéssel a depressziót – a restség etikus motívumával össze is keverte. Oblomov, Csehov hősei, Proust eltűnt idejének foglyai, Freud hisztérikái bőséges muníciót adnak mai diagnózisunk és ingatag kedélyünk vizsgálatának kultúrtörténeti megítéléséhez.