Horányi Gábor: Beszélgetések a kvantummechanikáról, a relativitáselméletről és a megértés útjáról

"Melyik irányból célszerű elindulni, ha egy nagy hegyet akarunk megmászni? Előfordulhat, hogy az egyik út meredek, de - kegyetlen erőfeszítések árán - biztosan felvisz a csúcsra, míg a másik kényelmesebb ugyan, de sokat kanyarog, és könnyű eltévedni rajta. Edzett túrarajongók ilyenkor bizonyára az egyenes utat választják. De mit tegyünk, ha a hegy az égig ér? Ha a felhő, amely mögül a csúcs ígérete sejlik elő, szüntelenül feljebb libben, együtt emelkedik a hegymászókkal? A természettudomány ilyen hegy: forradalmai sohasem nyújtanak végső megoldást. Az új eszmék, ha az általuk teremtett lehetőségeket végigvizsgáljuk, kimerítjük, "mindössze" a saját érvényességi határukhoz, egy újabb fordulat szükségességéhez vezetnek el. A kérdés és válasz örök egymásba alakulása adja a megismerés varázsát, ennek átéléséhez pedig - szerencsére - nincs feltétlenül szükség éles szögű bakancsra, sziklába verhető kampóra, azaz - a tudomány nyelvén - elvont matematikára. Az ügyes túravezető a "jámbor", matematikai tréninget nélkülöző (de érdeklődő) gyalogosokat is el tudja vezetni olyan pontokhoz, ahonnan remek kilátás nyílik egy-egy mély szakadékra, fenséges sziklafalra. Horányi Gábor ilyen vezető. A kép, amelyet elénk tár, a 20. századi fizikának, elsősorban a kvantummechanikának és a relativitáselméletnek fő eredményeivel függ össze. De ha például az a meghökkentő kérdés, hogy "Minek a hulláma a fény, ha egyszer a világűrt kitöltő közeg, az éter nem létezik?", megérdemli a szakadék nevet, akkor a Horányi Gábor által életre keltett képet joggal hívhatjuk lebilincselő panorámának. Méghozzá olyannak, amelyből kiérződik a régmúlt (mondjuk Akhilleusz és a teknősbéka versenyfutása), sőt talán egy kicsit a jövő is felrémlik." (Károlyházi Frigyes)