Kácsor László: A Velencei-tó

A szájhagyomány szerint török martalócok Budáról menekülve a Velencei-tó környékén töméntelen kincset ástak el marhabőrökbe varrva.
A kincsvadászat évszázadokig tartott.
Alig fél évszázada még Törökországból is érkeztek „kutatók", hogy nyomára leljenek az állítólagos kincsnek. Senki sem talált semmit, pedig a kincs megvolt. Maga a tó volt kincs, amit végül a ma embere talált meg saját magának. A Dunántúlnak ezt a kis ékességét bizony méltatlanul mellőzték.
Aki a nagyobb testvér, a Balaton felé igyekezett, a vonat ablakából még csak pillantásra sem méltatta a szúnyogországnak, nádországnak elkeresztelt tavat. Csak néhány igazán természetkedvelő tartott ki a tó mellett abban az időben is, amikor a strand szomszédságában a velencei gulya tartotta a déli pihenőjét. De végre felfedezték a tavat, s egyúttal hozzáláttak a megmentéséhez is. Bizony kincset ér ez a tó kellemes vizével, hangulatos nádöbleivel és megmaradt romantikájával.
E könyvnek csupán az a célja, hogy új „kincskeresőket” toborozzon, akik ha megtalálták örömüket a tóban, őrizzék is meg annak szépségét és környezetét.