Kosár
- Festesz, írsz, zenélsz, fotózol, végül is minek tartod magad?
- Elsősorban perpetuális, elégedetlen ember vagyok, keveset alszom, s minthogy nem bírnám ki tétlenül a napot, muszáj tornáztatni az agyamat, a kezemet vagy a lábamat. Nem vagyok „művész”. Idegesít, ahogy a „művész úr” titulust itt osztogatják egymásnak. Tudok zenélni, rajzolni, festeni, szerencsésebben fogok kezembe egy kamerát, ennyi az egész. Nem vagyok fából, minden izgat, de csak azért izgat, mert ember vagyok, nem azért, mert művész. A művészet és az élet számomra egyet jelent.
- Nagyon sokféle fotót csinálsz, miért?
- Mert olyan többrétegű vagyok én is, és olyan sokoldalú a világ. A tájkép, amit az ablakon keresztül látunk, egyik napról a másikra változik. Úgy is mondhatnám, a fej azért gömbölyű, hogy a gondolat könnyebben eljuthasson a sarkokig. Ezért van az, hogy a fotósok feje és a többi fényíróé olyan, mint egy utcasarok, feltéve ha előzőleg megállapodunk abban, mi is virtuálisan egy utcasarok. A fényképezőgép sem döntött a gömbölyűség és a szögletesség között, miért kellene jobban döntenie a fotósoknak? Amit az ember lát, azt lehet megfogalmazni. Ez pedig nem más, mint a tér és az idő kombinációja...
(Részlet Dárdai Zsuzsa beszélgetéséből Rodolf Hervével)
