Még csak ki sem kell lépni Győrből, máris az ország egyik kevésbé ismert, felfedezésre váró tájára érünk: a Szigetközbe. A költő vallomását, Kormos Istvánét, vesszük kölcsönbe, amikor e tájat s a vizet fogjuk vallatóra: "Nemük és koruk van a folyóknak, gondoltam nyolc évesen, térdig állva a Duna zöld kiöntésében; mögöttem Ráró és Ásvány, távoli fehér falaival, feketén néző padlásablakaival, mennybeszúró jegenyéivel; a Duna például öregasszony, paraszt öregasszony..." Mintha a magam gyerekkorából is szólna e figyelmeztetés. És azért ráz meg mélyen-mélységesen, mert az én gyerekkoromnak is a víz volt a legnagyobb élménye. Ha terveket szőttem, vagy ha menekülnöm kellett, mindig a vízhez futottam. Csak néztem hömpölygését, felszíni moccanásait, titokzatosan félelmes forgóit. Mindről rémséges történetek szállongtak a környéken. Máskor meg nyugtattam szemem a vizet kísérő sejtelmes erdőkön. És végül mindig megbékéltem. Az időtlen idők óta élők bölcsessége sugárzott belőlük. És ma sincs másképp.
"Mai napig se tudok többet a folyókról. Bámultam pedig sokat a hegy- és vízrajzi térképeket, császkáltam erre-arra folyók partján, át mindenféle folyókon..."