Maurice Constantin-Weyer: Egy férfi a multjára borul

„Ez a Goncourt-díjas regény amely egy «kanadai hőseposznak» hatodik, de nem utolsó, bár mindenképp önálló kötete, új hangjánál, vonzó témájánál és sajátos filozófiájánál fogva nálunk is számot tarthat az érdeklődésre. Hőse, egy francia kivándorló, aki maga meséli el, mint válik, részben kalandvágyból, részben Kanada fejlődése révén, részben egy csalfa ír nő miatt, cowboy-ból farmerré, prémvadásszá, halásszá s végül vállalkozóvá, – különös és rokonszenves keveréke a vadnak és a jónak, a művelt európainak és a félbarbár conquistadore-nak, aki farkasvért is iszik; de rajong Shakespeare-ért és Shelley-ért, aki «hódít», öl, zúz és perzsel, viszont, mint a régi gallusok és frankok, leborul egy jámbor pap és egy fakereszt hatalma előtt, egyszóval, első tekintetre, a féktelen, de jószívű óriás, a mesék, az ifjúsági művek és bizonyos kalandregények hőseinek rokona. Csakhogy Constantin-Weyer hőse – s talán itt rejlik regényének ujsága és érdeke – nem puszta ösztönből, se öntudatlan, hanem magát figyelve és fegyelmezve, akarattal, tudatosan s egy bizonyos, ha még oly csökevényes, de rendszeres filozófia szerint cselekszik. Oly férfi küzd itt a természettel, a földdel, az éhséggel, a faggyal s ha kell, az emberekkel, aki, mint honfitársai közül jónéhányan, megveti Rousseau tanait az ember és a természet jóságáról, utálja, Pascalt és Descartes-ot kivéve, a francia irodalom szerinte kispolgári romantikáját, gyűlöli az izgalmat, amely egy az önpusztítással, s nem ösmer erősebb parancsot, mint az életakaratét, sem teljesebb boldogságot, mint a testi-lelki egyensúlyét, aminek himnikus magasztalását minden egyes alkalommal, a természeten vagy természetén aratott minden egy diadalánál újrazengi.”
Nyugat 1930/1. Gyergyai Albert