Alfred Jarry: Übü király avagy a lengyelek

Szahar! - ezzel a "mondattal" is be lehet vonulni az irodalomtörténetbe. Feltéve, hogy Übü papa mondja. Ez a nagyevő, nagyivó, lusta, gumigerincű, lélektelen, ám nagyravágyó gonosztevő, aki sorra teszi el útjából ismerőseit, barátait és ellenlábasait, hogy elérje hőn áhított célját: a trónt. Bohóctréfának indult, a gulág, Pol Pot és Auschwitz után Európa arcára fagyott a mosoly. Alfred Jarry , a faliszekrényszerű fülkében, porcelán baglyok társaságában lakó, pálinka helyett olykor piros tintát ivó, temetésekre császárkabátban és biciklisjelmezben járó, halálos ágyán utolsó kívánságul fogpiszkálót kérő, hosszú hajú vagány és égbe röhögő bohém - ma már a francia irodalom klasszikussá lett fenegyereke. Az Übü király eredetileg egy diákbohózat bábváltozata volt, s nem más, mint egy szophoklészi című, shakespeare-i cselekményű, rabelaise-i nyelvezetű diáktréfából világirodalmi rangra emelt rémbohózat: szokatlan vegyüléke a tiszta színháznak, a bohóckodásnak, a nonszensznek és a mítosznak. Übü papának ott a helye az emberiség nagy jellemcsarnokában Figaro, Sancho Panza és Falstaff mellett. Übü király a megtestesült hatalmi téboly, az ostoba, konok és kapzsi önkény jelképe.