Balassa Imre: Elek Pál regénye. Közgazdasági eposz a XIX. századból

. . . Magányos sír előtt álltam nemrégen a teme­tőben. Amerre a szem lát, büszke márványok hir­detik nagyok vagy kedvesek emlékét. Az egyiket hitves emelte urának, a másikat hálás nemzete nagy fiának ...
Ott van eltemetve a Kerepesi sírkertnek azon a részén, ahol a márvány és a bronz büszke és hideg pompája őrködik az előkelő halottak álma felett. De az ő virágos hantján halála után tíz esztendővel még csak szerény fakereszt hordozza a sírtáblát: Malomszegi Elek Pál. Élt 54 évet. A virágba borult hant, a két kis mécses a síron, szerető család gond­járól beszél. Nem elhagyatott, nem is elhanyagolt ez a sír, de márványoszlop, büszke ércszobor, antik pompa nem jutott föléje. Mert azok, akik legközelebb állottak hozzá, úgy érzik, hogy ezt a márványemlé­ket az expiáció érzésével, a megengesztelés gesztusá­val, a hála és a szégyenkezés szavával kell odaépí­teni az Elek Pál sírja fölé azoknak, akiknek bőven van okuk rá, hogy bűnöket expiáljanak, hogy ha­ragvó szellemet megengeszteljenek, a szegény, kis Magyarország egy nagy alkotó fia iránt hálát rója­nak le.