Nikosz Kazantzakisz: Testvérgyilkosok

A Nap ártatlan arccal ismét felnevetett A magot elvetették gondolta, és nincs már messze az óra, amikor a sivatagból is virágzó kert lesz. Mint éhes rovar, akit éppen éhsége űz. Szárnyain vörös magokat cipelve igyekszik ez a törpe kalmár virágról virágra, sátorról sátorra, szívről szívre. Isten áldjon! – szólt a Nap. Belefáradtam, hogy folyton a régi világ arcát bámuljam. Öreg kocsihajtó vagyok csupán, ki megállás nélkül fut ugyanazon a pályán. Annyi éven át kellett néznem, ahogy ugyanazok a gazdák örökké ugyanazokat a hátakat korbácsolják. Forduljon a sors kereke; új arcok jöjjetek elő most a fényre! Mozduljon már a Szív egy kicsit előbbre, hogy a világ is mozdulhasson. Haladj hát tovább, Bogár apostol, te vén házaló, bátorság! Ezernyi hozzád hasonló bogárral találkoztam. Mind ugyanazt az árut cipelte, de mind másként nevezte. Nagy mesélők vagytok egytől-egyig, és szeretlek titeket. Az emberek, mint az örökké ártatlan gyermekek hisznek meséiteknek; s inert hatalmas erővel megáldott az emberi lélek, meséiből valóság lesz.