Houben: A Déli sark meghódítása

Nagytudományú földrajztudósok is szívesen elkalandoznak néha a költészet országába. Ha tudományuk végére jutottak és ha úgy érzik, hogy be van deszkázva előttük a világ, akkor mesemondással kábítják el azt a kínzó érzést, hogy tudományuk elégtelen. Nem prózát használnak erre a célra, vagy éppen verset, hanem mindjárt tollal és hegyes ecsettel festik oda vakmerő kitalálásaikat olyan kézzelfoghatóan és szabatosan, mintha valóságukhoz a leghalványabb kétség sem férne. Élénken színezett térképek azonban mindig könnyebben vésődnek a lélekbe, mint a puszta szó és sokkal makacsabbul állanak ellen az időnek.
Mit ismertek elődeink a keresztény időszámítás elején az emberlakta világból? Az ebben az időben élő görög földrajztudósnak, Strabo-nak térképe úgy ábrázolja a földet, mint valami hosszan elnyúló, szétszaggatott szigetet, amely elnagyolt körvonalakban Dél-Európára, Észak-Afrikára és az Arábiát és Indiát magában foglaló Ázsiára tagozódik. Az egészet a mérhetetlen Atlanti-óceán kék habjai mossák körül. Másfél évszázaddal később már hatalmasan megnőtt a föld észak, kelet és dél felé és az ókor leghíresebb csillagászának és földrajztudósának, az egyiptomi Claudius Ptolemeus-nak világtérképe a második század közepe tájáról még ezenfelül jóval többet ígér. Afrika már messze belenyúlik az Egyenlítőn túl a déli szélesség huszadik fokáig, de nem ékszerűen hatol be nyugaton az Atlanti-óceán és keleten az Indiai-óceán közé, hanem jobbra és balra kiszélesedve. A két vízfelület Afrikán túl nem érintkezik egymással, sőt az Egyenlítőtől délre levő Afrikától egy szárazföld-partvonal vonul át egyenesen keletre India »aranyos félszigeté«-ig.