Csák Gyula: A szikföld sóhaja

Ha Budapestről kelet felé haladva átlépünk a Tiszán, mintha másik országba érkeznénk. Errefelé nemigen utaznak honi üdülők, ebbe az irányba nincsenek útvonalai a belföldi turizmusnak — ez a járat Magyarországból Parasztországba visz.
Mindjárt Szolnok után rohamosan színtelenedik a táj: a természeti is meg a mesterséges is, amennyiben kopnak a civilizáció jegyei. Úgyszólván semmi nem állítja meg a szemet. Hegy-völgyek s még lankák sincsenek és erdők is alig. Nem is állnak meg a turisták, akik Lengyelországból, az NDK-ból és Csehszlovákiából a román vagy a bolgár tengerpartra igyekeznek, hanem úgy nyargalnak át a tájon, mintha kergetnék Őket.
Néhány évvel korábban Magyarországról szóló, nagy alakú, díszes, több „nyelvű fényképalbumot készült közreadni egyik kiadónk, s megbíztak, hogy írjak hozzá bevezetőt. Minthogy eléggé ismerem országunk úgyszólván minden zugát, a képanyag áttekintése után megállapíthattam, hogy hozzáértő szerkesztői gonddal válogattak a közreműködő fotóművészek alkotásaiból. Ugyanakkor megdöbbentett és elgondolkoztatott az arány: százöt kép beszélt a Dunántúlról és huszonhárom a Tiszántúlról. Amikor ezt szóvá tettem, azt a választ kaptam, hogy a Tiszántúlon nincs mit fényképezni Itatás a Hortobágyon, kéttornyú templom, paprika, Dóm tér Szegeden és – úgyszólván semmi több.
Tudomásul kellett vennem, hogy így igaz. Féloldalas ország vagyunk, és ezt híven tükrözi a közgondolkodás.
Mindez megérthető. Valóban látványosság nélküli, leginkább sivár, itt-ott szinte kopár a táj. S még műemlékek sem nagyon vannak, mert mindig sárból, vályogból építkeztek errefelé, s ezt viszonylag hamar elemészti az idő. Meg elemésztette a történelmi idő. Némely település ölében ringat ugyan öreg házakat a szükség meg a néprajzi kegyelet, ámde ezek a műemlékek is többnyire eldugottak, hozzáférhetetlenek az idegen számára, s kíváncsi laikusoknak egyébként sem jelentenek lebilincselő látnivalót.