Szentmiklósi Tamás: Kiöltöm a nyelvem. (Diagnosztika)

Életem legkülönösebb és leginkább elgondolkodtató nekrológját valamikor a hetvenes években olvastam egy irodalmi hetilapban. A szerkesztőség a szóban forgó írásban megható búcsút vett egy ismeretlen személytől, akinek hagyatékából, egy ütött-kopott faládából, ha jól emlékszem, nyolc (!) kiadatlan regény vaskos, spárgával átkötött, részint már sárgulásnak indult kézirata került elő. A szerkesztőség tagjai, akikhez valamilyen úton-módon eljutottak a próbálkozások, nem voltak restek, vették a fáradságot és beleolvastak az elhunyt műveibe. Avatott szemükkel hamar megállapították, hogy az utókort nem éri súlyos veszteség, ha nem találkozhat az írásokkal. A szerkesztőség ugyanakkor fejet hajtott az elhunyt emberi nagysága előtt és elismeréssel adózott a szerzőnek a nekrológban azért, hogy soha nem zargatta az irodalmi köröket regényei kiadatása végett. Ez a fajta szerénység, úgymond, ritkán adatik meg azoknak, akik tollforgatásra adják a fejüket. Bámulat és tisztelet dukál érte.
Sokáig törtem a fejem, mire rájöttem, mi idézte fel az évtizedekkel ezelőtt olvasott nekrológ már-már végleg feledésbe merült emlék bennem: jómagam túlvagyok a sokadik, nyilvánosság elé került könyvemen, amiből egyenesen következik, hogy rólam nem jelenhet meg hasonló tartalmú megemlékezés, az én szerénységemet senki nem fogja méltatni, amikor egy nap veszem a kalapom és ismeretlen helyre távozom.
Mitévő lehetek azon kívül, hogy minden érintettől elnézést kérek talán megbocsátható magamutogatásért?