"A magyar irodalom egyik legérdekesebb problémáját ragadta ki Császár Elemér, azt akarja megmutatni, hogy miképpen fejlődött ki Dugonics András félszeg és kezdetleges kísérleteiből kiindulva a magyar regény odáig, ahol ma van, amikor elérte azt a fokot, amelyen már megvan számára a kifejezés minden lehetősége. Mert amíg Dugonicsnál és utána jó ideig a regényírás a magyar író számára kipróbálatlan terület volt, még Jósika is csak úgy tudott rajta megállani, hogy teljesen Walter Scottra támaszkodott, egészében és részleteiben, minden következményeivel átvette és magyar témákra alkalmazta a regény walter-scotti politikáját - a mai magyar regényíró már jóformán mindenütt kipróbált vagy legalább is kitapogatott területen jár, akármilyen témát, akármilyen módszerrel próbál feldolgozni. A magyar regény formája, ma, Kemény, Eötvös, Jókai és Mikszáth után felhasználhatja a regényírás minden lehetőségét, csak tehetségre van hozzá szükség. És ezzel párhuzamosan haladt a magyar olvasóközönség kultúrája is az olvasásba: Tolsztoj és Balzac is megtalálják ma a maguk megértő közönségét a magyar olvasók között és megtalálná - ha volna - a Balzac vagy Tolsztoj méretei szerint magyar regényíró is."
Schöpflin Aladár, Nyugat: 1922