Horváth Károly: A romantika értékrendszere

E munkám a magyar romantika egyes mozzanatait az európai irodalom áramában elhelyezve, összehasonlító módszerrel igyekszik megvilágítani. Ha a romantika képviselőinek kiáltványszerű megnyilatkozásait összevetjük e nagyon szerteágazó, komplex művészeti irány körülírására, a romantikusnak tekintett alkotások közös jegyeinek összefoglalására tett mai kísérletekkel, kiderül, hogy a romantika fő sajátossága a költői-művészi szabadság: a művészi egyéniség felszabadulása mindenféle szabályozottság alól, a témaválasztásban, a jellemek megalkotásában és a lelkiállapotok bemutatásában éppúgy, mint az új tartalomnak megfelelő műforma (műfaj, stílus, verselés stb.) megválasztásában. A romantikus felszabadulás sem az irodalomban, sem más művészetekben nem parttalan, hanem korhoz kötött, a klasszicista irányzathoz képest szabadabb, bár nem egyszerűen ellenhatás a klasszicista szabályozottságra, és - noha vannak előzményei - a XVIII. század végén jelenik meg, a XIX. század második harmadában pedig először elhalványul, majd újabb művészeti irányzatoknak adja át a helyét, melyek egyes elemeit vagy elveti, vagy beépítik. A romantikus költő magából alkot magának szabályt, spontán módon érzi, hogy meddig mehet el. Vörösmarty és olykor Shelley, Slowacki és Petőfi felülmúlják elődeiket a költői képalkotás gazdagságában és merészségében, de metaforáik, szimbólumaik általában nem olyan bonyolultak, nem többértelműek, mint a szimbolistákéi vagy Adyéi. Bevilágítanak a lélek titkos mélységeibe, de nem szállnak alá annyira, mint utódaik. Bátran vállalkoznak életüknek vagy életük egyes mozzanatainak bemutatására rendszerint "személyes regény"-nek (roman personnel) nevezett énregényeikben - mint Chateaubriand a Renében, Musset A század gyermekének vallomásaiban, Eötvös A karthausiban -, de megőrzik a cselekményfonalat, nem vesznek el a részletekben, a gondolatok kötetlen felidézésében, mint Proust, Joyce vagy Szentkuthy Miklós.