Devecseri Gábor: Az élő Kosztolányi

˝Mindenről írtam már - panaszkodott kedvesen Kosztolányi a feleségének. - Nem tudsz olyan dolgot említeni, amelyről ne írtam volna. Kosztolányi pedig azért panaszolta boldogságát, - hisz boldognak vallotta magát, hogy ír és írhat - mert tudta, hogy az írás teher, ha még olyan édes teher is: felelősség. Nem földi fórumok, még csak nem is a legmagasabb morál törvényszéke előtt, hanem felelősség önmagával szemben. Mint riportert küldte ki magát a személyekhez, történésekhez, sőt a fogalmakhoz is - és elvárta, hogy híven számoljon be arról, amit tapasztalt. Mert ez a beszámolás elszámolás is. Elszámolás a talentumról. Szemedben éles fény legyen a részvét - utasította magát önmagával szembeni könyörtelenségre még az érzelmességben is.[...] Kosztolányinak munkatársai voltak a szavak. Műveit ketten írták, ő és a magyar nyelv. Egy-egy szókép, sőt egy szó, egy különös rím sokszor elcsábította. Meggyőződésem, hogy Kosztolányinak számos sora készült utólag s a rím kedvéért. De ő jobban tiszteli ezt a játékot. Mert mennél csillogóbb az ihletadó ékítmény, annál fontosabb mondanivaló végére illeszti, annál jobban alárendeli az értelemnek, hogy végül is a szikrázó rímek a sorok végén magátólértődő természetességgel jelennek meg s az az érzésünk, hogy prózában sem tudnók ezeket más szavakkal behelyettesíteni.˝