Nagy János: Az irodalomóra. Módszertani tanulmányok az irodalomtanítás köréből

Amikor 1966 őszén e könyv kéziratának összeállításához kezdtem, nevelői pályám harmadik évtizedének elején állottam. Az évforduló számvetésre, önvizsgálatra késztetett. Sugallta elvégzését az új tanterv, az új metodika és az új tanítási anyag is. Végigelemezve munkámat nemcsak arra kaptam választ, mi a jó s mi a korszerűtlen benne, hanem arra is, hogy hol épülhet az új a régi, a hagyományos eljárásokra. Az oktatásban s a nevelésben ugyanis csak az a helyes, az a korszerű eljárás, amely a legjobb hagyományokat – az új követelményeknek megfelelően – összegezi. E két területen nem tekinthető kívánatos újnak az, aminek a legjobb nevelők gyakorlatában nincsenek előzményei.
Bár könyvem az elmúlt két évtized oktatási és nevelési gyakorlatából csupán a ma is használható eljárásokat idézi, elemzi s értékeli, mégis az új tanterv iránti bizalmat növelheti, az érte való lelkesedést fokozhatja. Hogyan? Miért? Tanúja lehet ugyanis annak, hogy új metodikánk a legjobb hagyományokból táplálkozik.
Mi a summája, e könyvbe írható tanulsága a két évtizednek? A nevelői munka sikere sok tényező együttes kedvező hatásától függ, de a sok között a legfontosabb a nevelő személye. Ma jobb a tanítványsereg, használhatóbb a tankönyv, korszerűbb a tanítási anyag, többoldalú a segítség, mint tegnap volt, s holnap várhatóan még jobbak lesznek a nevelés személyi és tárgyi adottságai. De olyan tökéletes sohasem lehet, hogy a jó nevelőt a kedvező körülmények helyettesíthetnék. Az irodalomtanár az elsődleges meghatározója az irodalmi nevelés sikerének.