Babits Mihály: Irodalmi problémák

„Babits Mihályt megkritizálni, mikor az irodalomról vélekedik, valóban úgy hat előttem, mintha Hindenburgnak akarna valaki oktatást adni a hadviselésről.
Hogy mégis egy-két megjegyzésre vállalkozom itt, az Athenaeum második kiadásában megjelent könyvére, csakis az ő bátor biztatása ad rá merszet, hogy az eszmék tisztázása mindennél előbbre való.
Azon cikke közben jutott ugyanis eszembe egy és más, amely a magyar irodalmat a világirodalomba veti ki, s amely bár szókimondó, mégis úgy tetszik, bizonyos gyöngédségek és elnézések simítják el a kényes mondanivalóit, mint ahogy a szülők egészen sikerült gyermekekkel szemben elfogultak.
Nekem az az érzésem, hogy az a kettősség, amiben a magyar konokságot és vele szemben a másik sarkot, a mindenáron tanulni akarást beállítja Babits Mihály: valahogy menthető az előzőben és inkább gáncsolható az utóbbiban.
Hozzam például mindjárt Kazinczyt, akit Babits is említ, de a legnagyobb, talán hatásában századokra végzetes hibája nélkül. Mert más ellesni és alkalmazni valamit, és más szolgailag átvenni idegenből. De ennél is rosszabb, nem látni meg, hogy otthonunkban jobb anyagunk van felhasználandóul a nyelvünknek, mintsem mesterségesen kieszelni kellene kifejezéseket és szavakat. Ez a jóságos lélek egyszerűen nem nézett maga körül. Mert, ha hirtelenében nem is tudnám bizonyítani, biztos vagyok benne, hogy az eleven nyelv talán a paraszti, de kisvárosoké föltétlen, sokkal gazdagabb, fordulatosabb volt körötte s süket volt iránta.
Ezzel szemben pedig, édes istenem, ugorjunk a mába. Hiszen éppen a Babits Mihályok eléggé sohsem méltatott érdeme, a ma munkája a magyar nyelv kiteljesítésén, a kazinczyak jóakaró vétke híján, amely ezt korrigálja.
Engedje meg nekem Babits Mihály ezt a pár szót, akár az egyszeri mendikásnak, aki azt mondta tanítójának: Ha csak így nadrágolsz el, uram, akkor holnapra elfelejtem és én járok rosszabbul, mert megint csínyen érsz, és megismétlődik a büntetés. Persze, ha csak a mester szerető kezétől érné ez a bűnöst.
Így van. Az ítélkező Babits Mihálynak nem fog elég epésen a pennája. De ez legyen a legnagyobb kétségbeesésünk.” Tersánszky J. Jenő kritikájából