Középkori költészet

A latin nyelv már az ókor végén jelentős változáson ment át. Prozódiája is átalakult: az időmértékes – a szótagok hosszán alapuló – verselés helyett a költők azontúl a latin nyelv természetes hangsúlyát követték, habár ezt a természetes hangsúlyt a helyi köznyelv különféle, gyakran ellentétes irányban befolyásolta. Latin költészet a IV. és a X. század határolta idők mostoha körülményei közt csak nagy ritkán csendült fel. Gót, aleman, frank, lombard, vizigót, alán stb. költészetről nem tudunk. Gyökeres változás csak az ezredforduló táján következett be, majdnem egyidejűleg a román építkezés megindulásával Észak-Katalóniában. Művelői főleg szerzetesek és goliárdok (vándorköltők, diákok, klerikusok) voltak. Verseik hangja friss, naiv; a természet dicsérete és az erotika primitív formái is helyet kaptak e kellemes, nem túlságosan jelentős költészetben. A goliárdokat követték a provanszál nyelven és katalánul író trubadúrok, majd a többi európai nyelv költői. Ugyanekkor az egyházi költészet is megújult, a himnuszok dallamosabbak, egyénibbek és költőiebbek lettek. A Keletrómai Császárságban Romanosz (540 körül) után a himnusz-költészet forrásai is elapadtak; egy-két lírai vers és népdal mellett Bizánc költészete említést is alig érdemel. Más volt a helyzet a kelta nyelvterületen, Írországban, Wales-ben és Skóciában, ahol véges-végig – akár pogány, akár keresztény cégér alatt – jelentős költészet virágzott. Mohamed próféta a pokol felé vezető út kalauzainak nevezte a költőket. Támadása nem sok eredményt hozott a versimádó arabok közt, sem a Próféta életében, sem utána. Néhány évtizeddel Mohamed támadása előtt Nagy Szent Gergely pápa (590-től 630-ig uralkodott), sommásan elítélte a pogány múlthoz tartozó világi irodalmat és csak az „új”, azaz egyházi irodalmat kívánta megtűrni. Miután az irodalom művelői szinte kizárólag szerzetesek és papok voltak, a pápa rendelkezése nem maradt eredménytelen...
A „Faludy tárlata” sorozat a nemrégen, korán elhunyt és mélyen siratott Fóti Edit gondolata és szerzeménye volt, aki – mint a Glória Kiadó egyik vezetője – férje, Bodnár János mellett, e versköteteket szerkesztette. Így a fordító ezt a kötetet és a következőket az ő felejthetetlen emlékének kívánja szentelni.