Kosár
A szatíra a társadalom — történelmi és köznapi értelemben vett — rossz közérzetének ábrázolási módszere, mégpedig olyan valós vagy vélt világnézeti fölényt tükröző kritikai nézőpontból, amely az irodalom vagy általában a művészetek valamely műfajában sajátos módon jut érvényre, és nyer megfogalmazást.
A szatíra tehát az ábrázolás sajátos módszere és nézőpontja, nem pedig műfaj – miként az tévesen meggyökeresedett. A szatíra módszer jellegét jól bizonyítja az, hogy az irodalom és általában a művészetek szinte valamennyi műfajában létrejöhet, mégpedig úgy, hogy a cél szolgálatába állított specifikus irodalmi eszközök, legyenek azok komikusak (nevetés, kinevetés, gúny, irónia) vagy komikum nélküliek (groteszk, invektíva), a „befogadó műfajt” tartalmilag – részleteiben vagy egészében – szatirikus hangvételűvé változtatják, anélkül azonban, hogy a „befogadó műfaj” eredeti műfaji jegyeit, jellegzetességét elveszítené.
A szatirikus irodalom közönségigényes. Ahhoz, hogy hathasson, hogy meghökkentsen, hogy felrázzon, „fórumra”, vagyis olyan „befogadó műfajra” van szüksége, amely számára a lehetőségekhez képest a nagy nyilvánosságot biztosítja.
Ha e feltételek nem adottak, ha a szatíra csak a „vájt fülűek” számára íródik, ha leleplező, felnagyító képességeit megszelídítik és megbocsátóvá teszik, óhatatlanul az egyén vagy egy-egy csoportosulás magánügyévé szelídül, és éppen azt a tulajdonságát veszíti el, amely különben egyik legfőbb ismérve: a társadalmi méretű hatásfokot és az agitatív erőt.
