Szepes Erika: Szerep és személyiség. Verselemzések

Szomorú, rezignált, nosztalgikus versek. Fájdalmas, büszke, hősies, dühös kötetzárások. Elkeseredés és a rajta felülemelkedés dacos hangja. Így sorolódtak, nem a választás előre megfontolt szándékától vezérelve, hanem egymástól függetlenül, egymást erősítve-összehangolódva a kilencvenes évek második felének elém került alkotásai. Alkotóikat nem is mind ismertem, csak a kötetek támaszkodtak a könyvtár tárlójában, szerényen kínálva magukat. Költői eszközökben - stílusban, szerkesztésben, képalkotásban - nem rokonai egymásnak. Mégis felfűződtek több gondolatsor mentén: egyrészt nagyon hasonló a világlátásuk, elégedetlenségük, a jelen világától való elfordulásuk (menekülésük) másrészt egyformán szól vallomásaik bensőségessége, szenvedélyes személyessége, amelytől a mai kritika és teória pedig szeretné megszabadítani a lírát. Ezzel a szenvedélyes személyességgel vallanak sokszor megtépázott, mégis újra meg újra megtalált hitükről, arról, hogy kellene tenni valamit, ami azért fontos nekik, mert fontos a kiábrándítónak látott és láttatott világnak. Közös a belső parancs: kell tenni valamit, ám közös a kétely is: de mit. Tanítani, mint Géher teszi? Várost építeni Marsall módra? Leveleket írni, mint Kemsei? Feljutni Payerrel az Alvilágból a fényre, Petrivel a "napsütötte sávig"? Vagy egyszerűen csak megszólalni? Ez a tanulmánykötet mai líránk egy vonulatának személyes vívódását, a vívódás őszinte megvallását kívánja feltárni, de a feleletet a költőkre bízza. Majd megírják azt is. (Szepes Erika)